Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BOGYÓ ÉS SÜTI MESÉJE I.

2013.12.16

A nevem Csalogányvölgyi Süti. Az anyukámmal, a nővéremmel és a kishúgommal élek Csalogányvölgyben. Szép, kényelmes házunk van. A húgommal egy szobában alszunk. Előfordul, hogy kicsit meghúzom a fülecskéjét vagy a szőrét, de nagyon szeretjük egymást. Ő nagyon nyugodt, kényelmes, szeret heverészni. Én pont az ellentéte vagyok: kíváncsi, mozgékony, kalandvágyó kiskutya.
            A szabadidőmet legszívesebben játékkal, futkosással, labdázással, és számítógépezéssel töltöm. A húgomat nem érdekli az ilyesmi.

 

544316_491107590937689_1623281237_nyx.jpg


Az interneten barangolva egy nagyon titokzatos világra bukkantam. Először azt gondoltam, csak mese az egész. Egy olyan programot találtam, ami képeket mutatott egy furcsa világról, ahol titokzatos élőlények éltek a mieinkhez hasonló házakban. Úgy hívták őket: emberek. Ők is családokat alkottak, mint mi. A kicsinyeik ugyanúgy játszottak, futkostak, labdáztak.

Az anyukám nem engedi, hogy reggeltől estig a számítógép előtt üljek. Csak 30 percet tölthetek ezzel naponta. Miután rábukkantam az embereket megmutató programra, alig vártam, hogy bekapcsolhassam a gépet. Nem volt olyan nap, hogy ne néztem volna be ebbe a mesés világba.

Nagyon megdöbbentem, amikor a képeket nézve felfedeztem, hogy ott is élnek hozzánk megszólalásig hasonlító kutyusok. Méghozzá egy családban az emberekkel! Hogyan kerülhettek oda?

Egy idő után már meg is tudtam különböztetni a házakat és az embereket. (Először azt gondoltam, mind egyformák.)

Egy kislány furcsa módon nagyon megtetszett. Szép kislány volt: hosszú, barna hajú, karcsú termetű, álmodozó tekintetű. Volt egy varázslatos tulajdonsága: változtatni tudta a szeme színét. A nagy, hosszú pillájú szemei hol kékek voltak, hol zöldek, majd szürkék, sőt, időnként aranyszínű pöttyöcskék ragyogtak bennük. Nagyon kedves kislány volt.

Legszívesebben őt néztem a monitoron. A szüleivel és a bátyjával élt egy kertes házban. Sokat kirándultak, és sokat jártak olyan kertekbe, ahol különböző állatok éltek.
            Azt kérdezed, mik azok az állatok? Se nem kutyusok, se nem emberek, de ugyanolyan értelmes, érző élőlények, mint mi: te meg én. Elhiszed? Én sem hittem először a szememnek, nagyon meglepődtem, mikor megláttam őket. Rengetegféle van belőlük az emberek világában. Azokban a parkokban, ahova a kislány járt, százával éltek. Az emberek pedig odamentek, hogy az állatok megnézhessék őket.

Hamar észrevettem, hogy az emberek nem túl okosak. Képzeld el, azt hiszik, hogy az állatok nem tudnak beszélni! Sőt, meg vannak győződve róla, hogy a kutyák sem beszélnek! El tudod ezt képzelni?
            Viszont a kislány nem volt ilyen ostoba. Megfigyeltem, ahogy az állatok parkjában beszélgetett az őzekkel, simogatta a kecskéket, nyuszikat. Tele volt a szíve szeretettel, mikor állatokkal találkozott.

Egy szomorúsága volt csak ennek a kislánynak: szeretett volna ő is együtt élni egy kutyussal, mint sok más gyerek. De nem volt kutyusa.
            Nagyon gyakran eljárt az állatparkokba, etette és simogatta a szomszéd cicáit, és vágyakozva nézte a gyerekekkel szaladgáló, játszó kutyákat.
            Ahogy teltek, múltak a napok, nagyon megszerettem ezt a kislányt. Kezdtem azt érezni, hogy kevés nekem csak a képernyőn át látni őt.
            Élt egy nagyon idős, bölcs kutya Csalogányvölgyben. Elhatároztam, hogy megkérdezem őt, tud-e valamit arról a világról, ahol ez a kislány él. Elmentem hozzá. Boróka néninek hívták, és már több, mint száz éves volt. Udvariasan köszöntem neki, és megkérdeztem tőle:

- Mondd, Boróka néni, hallottál már az emberek világáról?
Láttam rajta, hogy nagyon meglepődött.

- Honnan tudsz te erről, Süti? – kérdezte.
Elmeséltem neki, hogy véletlenül találtam a számítógépen azt a programot, aminek segítségével be tudok kukucskálni ebbe a furcsa világba.

- Tetszik neked ez a világ? – tette föl a kérdést az idős kutyahölgy.
            - Nagyon furcsa – válaszoltam én. - Van, ami tetszik benne, van, ami nem. A legjobban egy kedves kislány tetszik. Azon viszont nagyon megdöbbentem, hogy az emberek milyen buták.

- Észrevetted, hogy nem értik a kutyák nyelvét?

- Képzeld el, Boróka néni, van közöttük olyan is, aki érti! Például a kislány, akiről az előbb beszéltem.
            - Biztos vagy ebben, Süti?

- Egészen biztos! – válaszoltam én.
            - Akkor elárulok neked egy nagy-nagy titkot. A mi világunkból vezet egy átjáró az emberek világába. Ez az átjáró akkor nyílik ki, ha egy kutyus és egy ember szíve megnyílik egymás felé. Akkor a kutyus át tud menni az emberek világába ahhoz az emberhez, aki megnyitotta a szívét felé.
            - És hogyan lehet visszajönni?

- A mi világunkban teljesen másképp telik az idő, mint odaát. Ami odaát 15-20 év, az nálunk 15-20 perc. A kutyák maximum ennyi időt tölthetnek az emberek világában. Annyit, mintha uzsonna és vacsora között szaladgálnál egy kicsit a házatok melletti parkban. Fel sem tűnik senkinek itt, nálunk, hogy odaát jártál.

- Te jártál már ott, Boróka néni?

- Igen, többször is. A legszebb emlékeim ezekhez az utazásokhoz fűződnek. Ha úgy döntesz, hogy találkozni szeretnél azzal a kislánnyal, és ő is kitárja a szívét feléd, szagolj meg egy szál virágot, és mondd azt: „Illan az illat, illanok én is, azt a világot megnézem mégis!”, és hipp-hopp, ott fogsz teremni, ahova vágysz.

Elköszöntem a kutyahölgytől, és elindultam hazafelé. Nagyon szerettem volna találkozni a vágyakozó szemű kislánnyal, de kicsi voltam még, féltem a kalandtól. Hazafelé szedtem egy csokor virágot, és az asztalomra tettem egy vázában.

Bekapcsoltam a számítógépet, és rögtön megláttam a kislányt. Éppen egy kutyát rajzolt. Az a kiskutya nagyon hasonlított rám.

Hirtelen megéreztem, hogy a kislány teljes szívéből ez után a kutyus után, vagyis utánam vágyakozik. Én pedig arra vágytam, hogy odakuporodhassak a kislány ölébe, odaszoríthassam a pofimat a kislány szép, rózsaszín arcocskájához, együtt szaladgáljak, labdázzak, együtt kergessek pillangót vele.

Hirtelen az orromban éreztem a virág illatát, és szóra nyílt a szám:

- Illan az illat, illanok én is, azt a világot megnézem mégis!
            Egy pillanatig forgott, szikrázott körülöttem minden, mintha egy ragyogó szivárvány vett volna körül, és repített volna. Nem volt rossz érzés, de azért a torkomban dobogott a szívem.

Végig sem tudtam még gondolni az egészet, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy egy puha kezecske simogat, a pofim egy puha arcocskához simul, és valaki azt mondja:

- Nagyon szeretlek, Süti!
Ő volt Bogyó, a kislány, aki mellett valószínűleg kalandok hosszú sora vár még rám, amíg itt leszek, az emberek világában.
            Hiszed vagy nem, így történt. Veled is megtörténhet, hogy ilyen jó barátot találsz, ha kitárod a szíved mások felé.


p1320974-aaa.jpg

   

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.